Az elfogultság kizárja a megértést.
A családi kapcsolatok dinamikája részleteiben kifejezhető az életünkben kialakult konfliktusok, kihívások és tanulságok által. Személyes történetem során megtapasztaltam a szülőktől kapott nevelési minták, a társadalmi elvárások és a belső megfelelési kényszer közötti egyensúlykeresés összetett hatásait.
Gyermekkoromban szüleink arra tanítottak, hogy minden körülmények között maradjunk szerények, míg a sportéletből azt tanultam, hogy minden hibát, ütközést fel kell vállalni. Az ilyen értékrendek gyakran konfliktusba kerülhetnek egymással, hiszen az önismeret és az önállóság kibontakozásában az érzelmi és fizikai terhek egyre jelentősebbé válnak.
Egy adott pillanatban lehetőséget kaptam munkahelyet váltani segítő szándékaik által. A kapott munka nem hozott valódi örömet vagy elismerést. Ekkor felébredt bennem a gondolat, hogy ez hosszútávon kevés lesz, értékteremtő feladat kell, ezirányba kell fordítanom a karrieremet. Egy rövid időt követően, tanulás és a kitartás által sikerült egy jobb pozíciót elérnem, mégis ott maradt a megfelelési kényszer és a stressz, amely a családi és környezeti elvárásokból is fakadt.
A megfelelési kényszer nemcsak szakmai, hanem a személyes hétköznapokban is megjelent, a mindennapos jelenlétek, kéretlen tanácsok, stb. azt az érzést keltették, hogy nem a saját életünket éljük. A családi munkákban való részvételeknél, – legyen az felújítás, barkácsolás, költöztetés – mindig a maximalizmus és az önkritika jegyében zajlott. Szüleimmel együtt, mindig a magunkénál szebbre-jobbra törekedtünk, ugyanakkor gyakran félelemben tettük mindezt, attól tartva, hogy a kritikák úgyis megtalálnak, csak az a kérdés, kit, mikor és miben.
Ez a dinamika a családi struktúra késsőbb mélyebb vizsgálatára késztetett. Megértettem, hogy a befogadás és a lojalitás kapocsalata, a merev családi hierarchia milyen mértékben korlátozza az egyéni autonómiát. Az önismeret elérése érdekében kutattam a transzgenerációs mintákat, a benne lévő tagok szerepeit, működésüket és azok hatásait, valamint a konfliktuskezelés módjait.
Érdekelt, hogy a kontroll, a pénz és a lojalitás hogyan alakítja át a kapcsolatok dinamikáját. Egyensúlyhiány alakult ki köztem, a feleségem és a szülei között, amely mélységes feszültségekhez vezetett, úgy éreztem, mintha egy versenyen lennék, ha alsót dobok, rádobnak egy felsőt….
Azóta rájöttem, hogy a megoldás nem az elutasításban, hanem a kölcsönös tisztelet és az egészséges határok kialakításában rejlik. Egy olyan családi környezetet kell megteremteni, ahol a kritikák építőek, az elvárások tiszták, és a szeretet őszinte. Ez azt jelenti, hogy mindenki elfogadja a saját és mások hibáit, miközben felelősséget vállal tetteiért. Az együttműködés alapján az egyéni autonómia megtartásával lehet egyensúlyba hozni a családi kapcsolatokat. Az ehhez vezető út a párbeszéden, a megbocsátáson és a kölcsönös tiszteleten keresztül vezet. Saját magammal szembeni kritikákat is megfogalmaztam, azt, hogy mi az amit sosem szabad többet elkövetni.
Mi lehet a megoldás egy ilyen világban?
Az egyik kulcs az őszinte kommunikáció és az empátia. Fontos, hogy merjünk beszélni a nehézségeinkről, és próbáljuk megérteni a másik oldal nézőpontját is. Ugyanakkor az is elengedhetetlen, hogy felismerjük a határainkat és kiálljunk magunkért. Ha ezeket a mintákat tovább tudjuk adni a gyermekeinknek, talán egy kiegyensúlyozottabb és empatikusabb társadalmat építhetünk. Ezt a történetet tanulságként szeretném nekik is átadni, mindazoknak akik hasonló helyzetben érzik életüket.
Az élet túl rövid ahhoz, hogy örökös megfelelési kényszerben éljünk. Az önismeret és a változtatás képessége az, ami segíthet abban, hogy boldogabb és teljesebb életet élhessünk. Ehhez azonban mindannyiunknak fel kell ismernünk, hogy mi is hatással vagyunk a környezetünkre, ahogyan az is ránk.
Ez hogyan zajlott le?
Kerestem az összefüggéseket (ki akartam rakni a kirakóst, legalább az egyik oldalról, megérteni ki miért cselekszik, úgy ahogy, mert belülről azt éreztem, minden mindennel összefügg), hogy megértsem, mi miért történt. Próbáltam visszaemlékezni a tetteinkre és tetteinkre, mondatokra, amiket egymás háta mögött mondtak másokról vagy egymásról. Hogyan álltunk az érzésekhez, a pénzhez, a másik ember véleményéhez. Hogyan viselkedtünk akkor, ha valaki nem a véleményünket osztja. Milyen hatása van a hangerőnek, az örökös leértékelésnek, beskatujázásnak. Érdekel, hogy magunkat hova helyeztük el a családi ranglétrán, s a szüleim hova helyezik el magukat.
Kerestem a hibáim, meg akartam először magam ismerni, hogyan működöm, mi mozgat, milyen hibákat követtem el, hogyan kezelem a stresszt, milyen rossz megküzdési stratégiáim vannak, ezeken hogyan lehet váloztatni.
A másik oldalon kerestem, hogy egy elvált szülő egyedüli gyermekét miként láncolja magához, és ennek mi lehet az oka (válás, magány, stb). Milyen hatása lesz ennek a gyermek későbbi kapcsolataira, a megküzdési stratégiájára? Érdekelt, hogy egy „aranygyermek” hogyan viselkedik, kiből lesz fekete bárány, és hogyan viselkedik ő. Figyeltem, hogyan álltak a kritikákhoz: inkább adták vagy kapták azokat?
Kerestem azokat a dolgokat is, amik esetleg engem félrevezethetnek a helyes kép megalkotásában, úgy mint impulzivitás, projekció, alapvető attribúciós hiba.
Nagyon sokáig gyűjtöttem és kutattam anyagokban és 1001-szer átgondoltam olykor dolgokat (fact-checking, rémesen sok a fals adat, szűrni is nehéz közöttük, így mindenre kerestem pro és kontra érveket), és még így is bizonytalan voltam, mert saját magam próbáltam feldolgozni a történteket (külső személyeknek nem kiadva, míg úgy nem éreztem ez a probléma egyedül nem feldolgozható). Nem akartam senkit sem becsapni, félrevezetni, a valódi történetet akartam kirakni, nem a démonizálás vagy az egy emberre való mutogatás hajtott, úgy éreztem, hogy ebben mindenki ludas. Sajnos volt szerencsém önmagasztaló és a másikat érvénytelenítő üzeneteket olvasni. Megismerkedtem az énvédő mechanizmusokkal (melyeket mindannyian napi szinten alkalmazunk, én is ők is, mindenki), ezenkívül számos olyan fogalommal találkoztam, ami esetleg képes eltorzítani az ember fejében a másokról és saját magáról alkotott képet. Higyjétek el, visszaemlékeztem nagyon sok pozitív dologra is, de a rosszakra is veletük kapcsolatban! Azokra, amikben nekik volt igazuk és azokra is amikben nekünk. És arra jöttem rá, hogy mindannnyian emberek vagyunk, jó és rossz tettekkel együtt. Kérdés, hogy ezeket be merjük e ismerni magunknak és egymásnak.
Megpróbáltam megérteni, miért projektálnak rám sokszor olyan tulajdonságokat, amelyek bennük legalább annyira megvannak. Érdekelt, mi az életközépi válság (hányszor összegez egy ember életében), és miért érzem, hogy kevés vagyok. Hogy mi a megfelelési kényszer. Kutattam, hogy milyen családi mintázatra hasonlítunk, milyen szereplői vannak ezeknek a családoknak, milyen konfliktushelyzetek alakulhatnak ki, és hogyan lehet ezeket elkerülni, kezelni, átvészelni. Olvastam rengeteg személyiségtípusról, személyiségzavarokról.
Tudni szerettem volna, hogy milyen határok vannak egy családban, kinek mi a megváltozott szerepe, és ezzel ki milyen könnyen vagy nehezen küzd meg. Mi a lojalitáskonfliktus, pl amikor valaki megvesz mindent a gyermekének, érvénytelenítve ezzel a házastársat? Ez mennyire terheli meg lelkileg a másik két nagyszülőt. Figyeltem, ki hogyan viselkedik a családban a másik háta mögött (szid, kritizál vagy épp felemel), ki-kit láncol magához, milyen eszközökkel. Ki-kiket beszél ki, ki-kit értékel le, miközben kiemeli a saját pozitív szerepét, vagy bujtatja a szeretet mögé a pénz adását, és rejti el a kontroll kézben tartását, aláásva ezzel a másik fél értékét és fontosságát egy házasságban, a másik család értékeit egy házasságban.
Érdekelt, ki milyen párkapcsolatot épített ki magának az élete során, mi vezetett a hűtlenséghez, hogyan lehet azt megbeszélni, feloldani – mennyire könnyű vagy nehéz ezt megtenni. Rengeteg időt töltöttem ezekkel a kérdésekkel, és elképesztő emberekkel kerültem szembe, például szektaként működő, nagyrészt lelkileg sérült nőket bekebelező hitközösségekkel, csoportokkal (hogy az innen vett ‘jótanácsok’ okozta még mélyebb gödörből való kikerülés kizárását ezek a csoportok mennyire növelik meg (Asszonysutyorgó, (Almaecet – Netflix)). A közösségi média hatása, az áltudományok elterjedésére ki-hogy-milyen csatornákon keresztül érhető el. Kik döntenek inkább impulzívan és kik akik inkább racionalásabban. Kik inkább érzésből, és kik inkább tény alapon. Könyvek, internet, személyes előadás, mesterséges intelligencia – kis túlzással mindent próbáltam használni és figyelembe venni.
Kutattam, hogy milyen hatása van a társas kapcsolatokra az összezártságnak, a Covidnak, a munkahelyi feszültségnek, a gyermeknevelés körüli stressznek, valamint a mai világ megélhetési és biztonsági kihívásainak. Szerettem volna tudni, mi okozza az állandó szorongást és álmatlanságot, illetve hogy mit okoz maga az álmatlanság. Vajon köthető-e betegséghez vagy rossz lelkiállapothoz? Érdekelt, mi okoz traumát, és hogyan reagál erre az ember. Milyen transzgenerációs (generációkon átívelő) minták vannak jelen a családban, és hogyan lehet ezeket megszakítani.
Kerestem a választ arra, miből fakad a köztünk lévő ellentét. Hogyan kommunikálnak a különböző generációk, és miért alakulnak ki konfliktusok közöttük? Mi az „egy házba zártság” előnye és hátránya? Mi építi és mi rombolja le az önérzetet? Mit jelent az áldozathibáztatás? Kutattam a pénz és a gőg, valamint a pénz és a felsőbbrendűség kapcsolatát. Miért vezethet egy lerombolt önérzet hűtlenséghez? Miért érezheti ilyen helyzetben az egyik házastárs, hogy a párja ‘hűtlen’ vele szemben és lojálisabb a szüleihez? Minek a hiánya vezethet ide? Mire van szüksége egy gyermeknek, és milyen dolgokkal kell növekedésük során szembenézniük? Nekünk, szülőknek milyen kihívásokkal kell megküzdenünk a nevelésük során? Mire figyeljünk, és milyen traumákat okozhatunk tudtunkon, akaratunkon kívül?
Szerettem volna megérteni, miért van óriási jelentősége a jó mintázatoknak a rosszakkal szemben. Miért fontos, ha az embert meghallgatják, és miért kell megtartani a hozott jó dolgokat, miközben elhagyni a rosszakat a két család értékrendjéből. Mennyi mindent jelent egy egyszerű „KÖSZÖNÖM” a közös munka végén, szemben a folyamatos kritikával és elbizonytalanítással. Érdekelt, milyen egy „önjelölt diktátor” egy családban, és milyen az anyós vagy após kapcsolat veszélyes tulajdonságai. Hogyan tud kiégni egy kapcsolat, és hogyan lehet ez ellen dolgozni.
Végül pedig arra kerestem a választ, hogy a tetteinkért és érzéseinkért ki a felelős. Globálisan milyen kihívásokkal kell szembenéznie társadalomi szinten? Hová tart digitálisan az emberiség, a következő generáció stb.? Lokálisan pedig: milyen teher van egy hétköznapi emberen? Szétszakít e családokat a közösségi média, a rengeteg kijelzőidő, felszínes, attitűdök átadására képtelen szöveges kommunikáció?
Mára rájöttem, hogy sok helyen hibáztam, és ezekért elnézést kérek. Sok mindent elfojtottam, meg akartam felelni, nem kacsit szórni az állóvízbe. Magamnál intelligensebbnek tartott emberektől váratam el, hogy hátralépnek, amikor kell. Meg akartam felelni olyan helyzetnek, olyan személyeknek akiknek nem lehet igazán sosem megfelelni. Ezt a megalkuvás követte, racionalizáltam a helyzetet (próbáltam magyarázotot keresni viselkedéseikre), próbáltam a pozitívumokat nézni, azt, hogy ők ezt szeretetből csinálják, ők a feleségeim szülei, el kell fogadjam, hogy ők nem változnak. Mindezt nem tudtam a szemükbe mondani, noha feleségemnek jeleztem, hogy ez egy létező probléma, szóban és írásban is. Sőt,később meg kitértek a párbeszéd elől. Szerettem volna, ha ezt a szüleim is végighallgatják, de erre sem volt lehetőség (a konfliktuskezelés tanulása kortól függetlenül mindenkire ráfér). Egymás szemébe kellett volna nézni. Mert rendszerszinten voltak problémák.
Azóta ráébredtem arra, hogy valójában senkit, de senkit nem érdekel a másik lelki vagy egészségügyi állapota, egészen addig, míg az a személy visszafordíthatatlan állapotba nem kerül. (A már elhunytakra való tiszteletből nem idéznék velük szemben, olykkor a hátuk mögött elhangzott dolgokat.)
Vannak akik csakis a kézzel és szemmel érzékelhető javakat hajszolják, csak a látható dolgokra figyelnek (rommá posztolják a közösségi médiát), miközben elsiklanak afelett, ha romokba döntenek érzéseket, lelkeket, álmokat, lehetőségeket. Kizárnak, leértékelnek, démonizálnak saját értékrendjük szerint. Azt hiszik, hogy sérelmeik csak nekik lehetnek, míg másoknak nem, hogy ezek kizárólag az ő kiváltságaik, vagy hogy ők nem okozhatnak sebeket másoknak. Hiszik, hogy a másik bármit elvisel, mert el kell viselje a befogadásért cserébe. Pedig jó és rossz dolog is származhat ugyanazon embertől – egyik nem zárja ki a másikat!
Fenntarthatatlan, ahogyan embereket és gyermekeket egyirányú útra kényszerítenek. Közös irányok nincsenek tisztázva stb…. Nem tetteket, gondolatokat vagy ideákat utasítanak el, hanem személyeket. Gyűlöletet plántálni, olykor dacos, gőgös, képmutató módon, miközben saját káros tettek elhallgatásra kerülnek…. Amikor te viszel virágot anyósodnak, mert lellkiismeret furdalásod lett, amiatt, hogy kitört belőled az őszinte vélemény és ez neki rosszul esett…
Néhány mondat, a teljesség igénye nélkül:
- Hoztam neked egy könyvet. Címe: Illik tudni… – (Udvariatlan vagy, fogd meg és tanulj viselkedni velünk szemben. Tudd, hogy értsd helyzet. Neked CSÖND a neved.)
- Kislányom egy dolgot tanulj meg. Aki a pénzt adja, MINDIG az mondja meg mi és hogyan legyen. – Ez azért rengeteg elfojtást eredményezett. („Tudd, hogy értsd helyzet.”)
- Apa megérdemli a sorsát, van miért vezekelni anya előtt! – (Vajon honnan tanulta ezt, mi alakította ki ezt?)
- Ne mond apádnak, hogy cigizünk, vagy hogy tetováltatunk. – (JOBB szülő effektus, anyaként én tudjak róla, apaként nem kell. Vajon ezt a mintázatot követi?)
- Anyádnak, édesapád miatt nem lehetett új kapcsolata. – (Lehet, hogy ez is hozzájárult a magához láncoláshoz?)
- Egész nap csak fekszik,…. így babucim, úgy babucim…, mond meg neki, hogy …. (‘telefonos irányítás napi szinten, az irányítást igénylő személyek feletti kontroll)
- Miért nem intézed már el, hogy rokkant állományba kerülj? Nem tud ebben segíteni neked valaki? – Áááá. nem akar, mert egy …… (nem fejezném be inkább a mondatot)
- Kár, hogy az ikrek fiúk lesznek. A lányokat könyebb felnőtt korban közel tartani magunkhoz. – Kontroll, egy életen át.
- Nem baj, hogy nem működik, legalább placebóként gyógyít. (Áltudományok iránti fogékonyság, reiki, biorezonancia, szőlő- mák- sárgabarackmag, flavinlekvár, parlagfűkivonat, PI víz, mágnesterápia, hologramos stressz karkötő, polarizált fény, fülakupunktúra fogyás céljából, „hosszú élethez kefírgomba”, testanalízáló gép, orrba dugható lézeres csodaszerkentyű, stb…. Mindegy mi igaz vagy mi hamis, az az igaz itt, amire mi azt mondjuk)
- 300 db kell belőle….Nem baj, hogy nem 300 lett,… 400 lett?? Miért nem hoztátok el mind a 400-at?
- Nektek elég amúgy is ekkora kert. – (Helyettük próbál gondolkodni, véleményt alkotni és cselekedni, burkoltan lustának nevez minket, nem bízik meg bennünk)
- Te itt fogsz majd parkolni, mert nem tudsz olyan jól parkolni. – (Szintén a bizalom és a megmondás)
- Rosszul fogod a kalapácsot, a csavarhúzót, a fúrógépet. Rosszul kevered a kolbásztölteléket, rosszul fested a kerítéslécet…. (Kritika, folyamatos sugalmazása annak, hogy nem vagy elég jó, párom füle hallatára való leértékelés)
- Nem akarok beleszólni, de….. (Majd elmondja a véleményét, és mi másképp csináljuk, majd ő erre, Makacs vagy, mert nem úgy csinálod, ahogy mondjuk.)
- Mert itt minden megvan!
Ezek a mondatok legbelül a mai napig élénken élnek. Jelentésük egyet jelent a felnőttkori szülői manipulációval, a bosszúval, az anyagi érdekekek előtérbe helyezésével, a magához láncolással, a kivételezéssel, az elkövetett hibák és tévedések szőnyeg alá söprésével, a felsőbbrendűség sugárzásával, és az örök elégedetlenséggel. Olyan hamis elvárással, mint, hogy legyél őszinte. Holott nem őszinteségre várnak, hanem arra, hogy azt mond, amit hallani akarnak. Ha nem értessz velük egyet, figyelmen kívül hagynak. Nagyon érdekes, hogy ezt sokak véleménye is.
Mikor kibukott belőlem, hogy innen el kell költözni, ezzel megsértve anyósomat, én éreztem kellemetlenül magam, hogy mennyire megbántottam ezzel. A kialakult helyzetben még én vittem a megbántásért virágcsokrot. Bennem keltett a probléma nagyobb lelkiismeretfurdalást, mert nem tűrtem jól az örökös beleavatkozást, beleszólást az életünkbe. Visszaéltek a korukkal, a rokoni kapcsolatukkal feleségem irányából, az egzisztenciális helyzetük révén történő anyagi támogatással, mely miatt nem mondhattunk őszintén nekik ellent. Nem mondhattuk ki soha őszintém, hogy az OTTHONunkba, ilyet mi nem tűrünk. Miközben mi nem voltunk képesek erős határokat húzni, próbálkozások ugyan voltak rá (azonban sírással, lelki ráhatással sikerült ezeket leverni, (Visszautasított pénz adásra, sírásoso válasz jött, amolyan lelki zsarolást kapott párom, amire végeül elfogadta az ‘adományt’). El kellett tűrni, hogy mindenhez volt szavuk, vélményük, melyeket megosztottak velünk és ha nem fogadtuk, meg akkor makacsnak tartottak bennünket. (Miből ne készítsünk konyhabútort, mivel ne borítsuk a falát, legyen e felső szekrény vagy sem, milyen páraelszívó….. Legyen az előszoba vagy sem, annak hova, merről nyíljon az ajtaja. Felesleges e a homlokzatszigetelés vagy sem, ha igen akkor milyen vastag legyen. Hogyan rendezzük be a gyerekek szobáját, a nappalit. Mivel burkoljuk a szobát, milyen színre ne fessük. Hova építsük be az ablakot, hova milyen ablak legyen. A nem használt kémény megmaradjon vagy legyen lebontva. Miből készüljön a kerítés, hogyan legyen lerakva a kocsibeálló. A sajátkészítésű bútorokba is bele kívántak szólni, de ezt egy idő után már le sem rajzoltuk, csak fejben volt meg a kép, hogy hogyan fog kinézni, a méretek voltak csak papírra vetve, elkerülve az áttervezés lehetőségét. Meg akarták mondani, hogy kinek mi a dolga párommal, hogyan neveljük a gyerekeket. Apróságok, de a mi közös életünk alapjai, közös ízlésünk világnk tükre, amelyre szerettünk volna mi magunk büszkének lenni. Mert közösen, saját kezünkkel, megcsináltuk. Bizonyítva egymás szemébe, hogy együtt minden sikerülhet. Egész egyszerűen mindenhez hozzáfűzték véleményüket. Védekeznem kellett, végtelen érvelésre kényszerítettek, mindent meg kellett magyarázni, plusz köröket futni…. Aláásták a házasságunkat mindezzel. Nem volt elég, hogy nekik nem sikerült, még a mienket is gyengítették. Olyan képet sikerült magukról, festeni ezzel a mindenbe beleszólással és a mindenhez IS értéssel, amely hosszú távon unszimpatikus lett, fojtogató, mintha egy KALITKÁBA élnénk. Úgy éreztem többen vagyunk ebben a családban, mint amennyien lennünk kellene. Feleslegesen ütköztettünk sokszor véleményt, túlbonyolítva, ezzel a dolgokat, feladva ezzel sokszor gondolatainkat, csak, hogy megfeleljünk nekik. Meghunyázkodtunk sokszor. Hibáztunk mi is.
Máig nem érthető, hogy miért jó ordítani, kiabálni másokkal, ha az másképpen látja a világot és a benne zajló dolgokat. Hol van az az ‘intelligencia’, ami igazolná azt a bizonyos ki nem mondott (ellenben éreztetett) felsőbbrendűséget?! Rémesen káros hosszútávon az a fajta lelki nyomás, amit az okoz, ha beskatulyáznak valakit: Te okos vagy, Te hülye vagy, Te vékony vagy, Te kövér vagy, Te kétbalkezes vagy, Te makacs vagy, Te minek sportolsz… Te nem értessz hozzá… Egy idő után elhiszi ezt a másik fél is saját magáról és e szerint fog viselkedni, belső szorongást megélni, mert ezt erősíti fel benne a környezete. Azok az emberek, akik azért hiszik el magukról, hogy mennyire tökéletesek, mert egymásnak állandóan ezt mantrázzák (belső mag), s emellett a többieket (külső kör) esetleg előbbiek szerint démonizálják, úgy ez duplán is azt az ‘élményt’ erősíti, hogy mennyivel a többiek felett állnak. Így tartják fent csodálatukat a közösségben. Ahelyett teszik mindezt, hogy akár egy példaként szolgáló magánéletet fel tudnának mutatni. Egy olyat, amelyet szívesen követnének mások vagy amire saját maguk is bármikor büszkén emlékezhetnének vissza. Furcsa, hogy nem értik, hogy a más kort megélt, más dolgokat megtapasztalt, eltérő traumákon, kapcsolatokon átesett emberek miért gondolkodhatnak másképpen.
Nem értem: Miért kell családon belül lelki zsarnoknak lenni, önjelölt diktátornak? Azt, hogy a kiiabálás félelmet kelt, és mint látható, hosszútávon nem hoz pozitív eredményt sem. Hogy ez néha sírással fűszerezve, – mondván „én mindig csak jót akartam nektek”, „hálátlanok vagytok”, stb, – egyfajta érzelmi manipulációnak tűnhet. Miért jó a jó tetteket felhánytorgatni, míg a rosszakat elhallgatni, s aki nem ért egyet velük, azt makacsnak titulálni.
Érvényteleníteni, figyelmen kívül hagynak másokat, akik nem úgy gondolkoznak ahogyan ők, családban vagy munkahelyen egyaránt?! Hol van az önreflexió, és egyáltalán az ami pozitív irányban esetleg kiemelné őket az ‘átlag’-tól? Tévedés, ha ezt a bankkártyáján keresztül keresi saját magában bárki is. Beismerést, tévedést, mások elismerését, elfogadását, saját hibáinkkal való együttélést, a változás képességét, nem lehet megvenni pénzért, ezek fejben dőlnek el, ezek belső emberi tulajdonságok. Nem lehet embereket lelki kalitkában tartani. hogy ott majd elnyomják saját gondolataikat, érzéseiket feladják Önmagukat, mert abból egy őszintétlen dolog bontakozik ki. Nem hiába az a közhely, hogy az őszinte embereknek nem sok barátjuk van. Akik őszinteséget várnak el, azoknak tudniuk kell kezelni a kritikákat is!
Íme egy levél melyet feleségemnek írtam, mikor ikreinket vártuk …
„Szióka!
Régóta érik ez bennem, szerintem tapasztaltad is, mert többször próbáltam ennek hangot adni. Ha lesz időd olvasd át a lenti linket, már a rövid leírás is érdekes (a könyvet meg fogom szerezni egyébként). Kedvesem, napokon belül 3 gyermekesek leszünk. Én nem akarok napi szinten kritikákat, utasításokat megtűrni körülötted és körülöttem. Ezzel sajnos napi szinten küzdünk, mindkettőnk önbizalmát tépázza ez a dolog nem is kicsit. Én veled kívánom felnevelni a gyerekeket. Nem úgy, hogy mellettem „gubbasztva” azt figyelik mikor és hogyan osszák rám a feladatot, mibe kössenek bele, meg te mit csinálj és azt is hogyan. 3 gyermekes szülőként te és én mondjuk meg KI, MIKOR és MIBEN segítsen nekünk ezek után. 9 éve ismerlek, meg kell érteni a szerepek azóta megváltoztak. Mi összeházasodtunk, szülők lettünk, de még mindig minket irányítanak. Teljesen önállónak kellene lennünk, de hogyan legyünk ha nem kapunk levegőt, elszívják előlünk és minden percünket beosztják, beleszólnak a gyermeknevelésbe!!!. Nekem ez még egy külön teher napi szinten (és szerintem neked is), kérlek értsd meg. Nem szeretném ha ezen megsértődnél, kérlek, mert tudom milyen vagy, a sértődés nem oldja meg a dolgokat. Kelek, fekszek a gyerekekkel, etetem, pelenkázom, segítek neked ahol tudok, bármit megteszek, hogy ennek a „totális rátelepedésnek” véget vessek.
VENDÉGNEK ÉRZEM MAGAM EBBEN A HÁZBAN
Feszélyez az, hogy ha ledőlök délután aludni az vajon kinek fogja szúrni a szemét, gyomoridegem van ha a gyereknek aznap csokit adok, nehogy pont akkor jöjjön valaki aki megkérdezi, hogy „Gyümölcsöt nem kérsz kisunokám?”. Meg kell indokoljam miért olyan színű a fal amilyen… Ezekből elég. Tudom kicsit rosszkor írtam ezeket le, de még a szülés előtt tiszta vizet akarok önteni a pohárba, ehhez kell az, hogy te is egyet érts ebben velem. A támogatásod nélkül nem lehetne ezt a szüleid tudtára hozni. Ha valóban annyira szeretsz, ahogyan én azt gondolom, akkor meg tudsz érteni.
Nagyon szeretlek. Puszi”
Ez a levél, még egy vitaalapot sem tudott képezni, semmilyen sértődést, vagy változást nem lehetett észrevenni, a levél tartalma nem lett átadva párom szüleinek. Ebből is talán az látszik, hogy a párom, tarthatott attól, hogy ezzel megbántja a szüleit.
Szummázva:
A társadalmunkban legelterjedtebb nézet, hogy míg a férfi dolgozik és pénzt keres, addig a nő az otthon melegét biztosítja. Ezek mentén úgy éreztem, hogy kevés ez a munkakör, a teljes egzisztenciális függetlenséghez pedig ez elengedhetetlennek tűnt. Ez egy elég erős teher a mindennapokat tekintve. Megfelelni a családodnak, párodnak, legyél jó szülő, biztosítsd az anyagi biztonságot, felelj meg a főnöködnek, felelj meg magadnak, felelj meg anyósodnak és apósodnak. És egészen biztos, hogy a párom is hasonló dolgokat tudna itt felsorolni. Ez folyamatos stressz, ezek közül látható, hogy sok dolog nem elhagyható, mert elengedhetetlen a mai élethez. Ezt csak jól összehangolva lehet jól csinálni, úgy, hogy ez SENKINEK se legyen teher. Hogy ne menjünk egymás idegeire. Származási családjaink mások, más mintázatokat hordozunk, máshogy nevelkedtünk, mást láttunk és mást éltünk át. Ezek surlódáshoz vezetnek, melyeket meghunyázkodással csak időlegesen lehet kezelni. Az elfojtás egy idő után durran, azt érzi az illető, hogy visszaélnek azzal, hogy ő félreteszi saját hozott mintázait, hogy mások elfogadják. Azt érzi, hogy mások nem fogadják el amit ő tud vagy hozott magával. Az állandó 3:1 elleni harcban azt érzi a befogadott személy, hogy nem tud kellően érvényesülni. Hogy nem tud csak a párjával közösen döntéseket meghozni, azt mindig valaki kiegészíti, vagy kommentálja esetleg kritikákkal illeti. Lelkileg kimerítő azt érezni, hogy felesleges ebben a rendszerben, mert felette dőlnek el dolgok, mert a párja szájából az anyósa vagy az apósa szava hangzik el. Fullasztó.
Fogalmuk sincs mit okoztak, gyermekeknek, szülőknek, nagyszülőknek. Minden nap, minden órában eszembe jutnak….